1988
Hungaroton SLPD / HCD 12997
1988
Kálvária-templom, Szombathely
1988
Hungaroton SLPD / HCD 12997
1988
Kálvária-templom, Szombathely
1 - ESTERHÁZY Pál: Puer natus in Betlehem
- kantáta [3:13]
(Harmonia caelestis No. 1 közreadja Breuer János)
Georg Philipp TELEMANN: Ouverture ŕ la
Pastorelle
(közreadja Székely András)
2 - Ouverture [4:45]
3 - Viste [1:07]
4 - Menuet [1:28]
5 - Air. Andante [2:26]
6 - Gigue. Trčs viste [1:53]
7 - Caprice. Vistement [0:46]
8 - Carillon [1:00]
9 - Michel CORRETTE: "Que vous diraige
maman" - változatok [3:51]
(La belle vielleuse)
Francesco Onofrio MANFREDINI: Concerto
"Fatto per la notte di natale" Op. 3 No. 12
10 - I. Largo [4:09]
11 - II. Largo [1:48]
12 - III. Allegro [2:11]
13 - Dietrich BUXTEHUDE: Das neugeborne
Kindelein - kantáta BuxWV 13 [6:52]
(Szöveg: Cyriacus Schneegass - "Geistliche Lieder und Psalmen" No. 1)
14 - Filippo Della CASA (?): Sonata per
il Arcileuto Francese [2:21]
15 - Georg BÖHM: Partita "Gelobet seist
du, Jesu Christ" [4:49]
16 - Michel CORRETTE: La belle vielleuse
- szvit [5:27]
1re Pastorale - 2e Pastorale - 1re Pastorale - 1re Fanfare - 2e Fanfare
17 - ESTERHÁZY Pál : Cur fies, Jesu
- kantáta [5:16]
(Harmonia caelestis No. 7 közreadja Breuer János)
Kotta:
#1, 17: az 1711-es első kiadás alapján
#2-8: Hessische Landes- und Hochschulbibliothek, Darmstadt Nr. 1034/41
#9, 16: manuscripts, Paris
#10-12: Eulenburg, London - Zürich E.E. 6099
#13: D. B. Werke Bd. 8; Peters, Leipzig - Ugrino, Hamburg 1958
#14: Biblioteca G. B. Martini, Bologna - Studio per Editione Scelte,
Firenze 1984
#15 : G. B. Sämtliche Orgelwerke. Hrsg. Klaus Beckmann.
Breitkopf-Härtel No. 8087
Szóló:
Zádori Mária • szoprán (#1-17)
Mandel Róbert • tekerőlant (#9, 16)
Spányi Miklós • orgona (#9, 15), csembaló
(#16)
Szabó István • lant (#14)
Meszlényi Attila • duda (#16)
Falvay Cseperke • gordonka (#16)
Mohl Imre • fagott (#16)
Szombathely /Savaria/ Énekegyüttes (#1, 13)
Deáky István
Capella Savaria (#1-8, 10-13, 17)
Németh Pál
Balázs István • hegedű
Zsoldos Zoltán • hegedű
Simkó Imre • hegedű
Lissauer Péter • hegedű
Szép Emőke • hegedű
Bognár György • hegedű
Tamás Zsuzsa • hegedű
Dabasi László • mélyhegedű
Orosz Judit • mélyhegedű
Falvay Cseperke • gordonka
Janzsó György • gordon, viola da gamba
Németh Pál • fuvola
Mohl Imre • fagott
Mandel Róbert • tekerőlant
Meszlényi Attila • duda
Spányi Miklós • csembaló, orgona
Szabó István • lant
Puer natus in Betlehem
Barokk karácsonyi zene
Lemezünkön a legkülönfélébb
műfajú, felépítésű, s a legkülönfélébb előadó-apparátusra komponált
művek szólalnak meg; csupán annyi a közös bennük, hogy egyrészt
mindegyik a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódik, másrészt mindegyik a
barokk korszakban keletkezett. A „barokk” jelzővel a zenetörténetnek
egy körülbelül 150 évig (1600-1750) tartó periódusát szokták illetni, s
bár ebben az időszakban a zene komponálásának és megszólaltatásának
alapelvei (a mélyvonós/ok) és egy vagy több akkordhangszer - orgona,
csembaló vagy lant - által játszott, ún. continuo-basszus jelenléte; a
basszus és egy vagy két szólisztikus felső szólam, mint a zenei szövet
alapja; a táncokból, illetve a beszédből származó ritmika; a zene és a
retorika szoros kapcsolata stb. mindvégig azonosak maradtak, e
legalapvetőbb jellemzőkön túl azonban a „barokk stílus” korántsem volt
egységes. Az említett 150 év több alperiódusra bontható, ráadásul a
komponálási szokások nem csak koronként, de nemzetenként is nagyon
különbözőek voltak. A két legjellemzőbb, egymással éles ellentétben
álló nemzeti stílus az olasz és a francia írásmodor volt, ebből
táplálkozott (több-kevesebb saját, nemzeti hagyománnyal keverve) Európa
más országainak, így például Németországnak a zenéje is.
A karácsonyhoz a barokk korban egy speciális, itáliai eredetű, s aztán
egész Európában elterjedt zene-típus, a vokális és hangszeres formában
egyaránt élő pastorale kapcsolódott. (A XVII-XVIII.
században pastorale-nak nevezték mindazokat az irodalmi, zenei vagy
színpadi műveket is, melyek a falusi élet alakjait és jeleneteit, vagy
hangulatát idézték fel erősen stilizált formában; szereplőik általában
pásztorok és pásztorlányok vagy nimfák.) Az első karácsonyi
pastorale-gyűjtemény 1637-ből való, darabjait egy Francesco Fiamengo
nevű olasz szerző komponálta, előkelő pártfogójának karácsonyi házi
zenélése számára. A pastorale zenei jellemzői: páratlan ütem (3/2,
később 6/8 vagy 12/8), ringatódzó lejtés, főként lépésekből álló
dallamvonal, a tercpárhuzamok, a duda hangzását imitáló kíséret és a
szimmetrikus frázis-építkezés kedvelése. Mindez megtalálható az olasz
pásztorok (pifferari) zenélésében is, akik a XVI.
század kezdete óta egy oboaszerű népi hangszeren piffero
és dudán játszottak az olasz városokban, így lehetséges, hogy a
XVII-XVIII. századi pastorale-stílus ezt a népzenei gyakorlatot
utánozta. Az itáliai vokális pastorale egyik fajtája az ún. ninna,
a kis Jézushoz szóló altatódal, amely legalább a XIX. századig igen
elterjedt volt az olasz és a német műzenében is. A XVIII. század elején
a pastorale (általában egy-egy tétel erejéig) beépült a zenekar és egy
kis szólista-csoport váltakozó játékára épülő concerto grosso-, illetve
az oratórium-műfajba is. Az olaszoknál kedvelt „karácsonyi concerto
grosso” legismertebb példája Corelli Op. 6 No. 8-as népszerű darabja,
amely (a szerző halála után) 1714-ben jelent meg nyomtatásban.
Feltételezések szerint ez a mű szolgált mintául sok más itáliai szerző
hasonló kompozíciójához; bár a művek kronológiája nem teljesen
tisztázott.
Francesco Onofrio Manfredini (Pistoia, 1684 -
Pistoia, 1762) itáliai kismester többek között Giuseppe Torellinek, az
olasz concerto grosso-műfaj jelentős képviselőjének volt a tanítványa
Bolognában. A korban nem számított termékeny szerzőnek: mindössze 43
nyomtatásban megjelent, s még néhány kéziratos hangszeres művét,
valamint hat oratóriumát ismerjük. Op. 3-as concertóit 1718-ban
jelentette meg, pártfogójának, a monacói hercegnek dedikálva. A 12
darabból álló sorozat utolsó kompozíciójának nem csak a stílusa, de az
alcíme is, mintha valóban Corellit plagizálná: „Fatto per la
notte di natale” (#10-12). A két szólóhegedűt és
vonósegyüttest foglalkoztató mű az érett, Vivaldi-féle concerto
háromtételes formamodelljét követi, a tételek karaktere azonban eltér
attól. Míg Corellinél a Karácsonyi concerto grosso végén hangzik fel a
híres pastorale, addig Manfredini művében a gyors nyitótételt
helyettesíti ez a 12/8-ban ringatódzó, Largo
tempójú zene. A szelíd, naivan bájos karakter a továbbiakban is
jellemző marad Manfredini kompozíciójára, így valójában még az Allegro
feliratú harmadik tétel sem igazán gyors zene.
Manfredini concerto grossója az egyik legtipikusabb olasz barokk műfaj
képviselője; a lemezünkön hallható másik, nagyobb hangszer-együttesre
komponált műhöz, Telemann ouverture-jéhez viszont a jellegzetesen francia
szvit szolgált mintául. A szvit soktételes, többnyire különféle
táncokból álló ciklus, amelyet az ugyancsak jellegzetesen francia
háromrészes nyitány, az ouverture vezet be; a
XVIII. századi német szerzők azután gyakran erről a nyitányról nevezték
el az egész művet (Bach négy zenekari szvitjének is „ouverture” az
eredeti címe). A XVIII. század páratlanul termékeny, s a maga korában
rendkívül nagyra becsült komponistájának, Georg Philipp
Telemann-nak (Magdeburg, 1681 - Hamburg, 1767) kéziratos
másolatban fennmaradt (Hessische Landes- and Hochschulbibliothek,
Darmstadt, 1034/41), F-dúr „Ouverture ŕ la Pastorelle”-je
(#2-8), mint a címe is mutatja, különleges kompozíció. Nyitótétele
ugyan megtartja a francia nyitány kétféle tematikára épülő, háromrészes
(ABAv) szerkezetét, zenei anyaga azonban eltér a szokásostól. Feszes
pontozott ritmusú, ünnepélyes bevezetés és élénk mozgású, virtuóz,
concerto-jellegű középrész helyett szelíd karácsonyi zene szólal meg,
melyet az A részben a dudahangzást utánzó kíséret, a B részben a
ringatódzó 6/8-os lejtés tesz félreérthetetlenül pasztorálissá. A
nyitányt követő táncok közös jellemzője egyrészt az egyszerű, többnyire
akkordikus zenei szövet, s a gyakran rusztikus karakter, másrészt egy
hol lefelé, hol felfelé szaladó, unisono menet, amely több tételben is
felbukkan újra és újra. Egyenesen formaalkotó elemmé válik az Air-ben,
melyet Telemann teljes egészében két, ellentétes karakterű anyag: a
gyengéd Andante-zene, s a „mérges” unisono-menetek
pillanatonkénti váltakozására épít. A három jól ismert barokk tánctípus
(a bourrée jellegű 2. tétel, a minuet
és a gigue) mellett három, a barokk
szvit-repertoárban szintén nem ismeretlen zsáner-cím is megjelenik a
műben („Air”, „Caprice” és „Carillon”, azaz „harangjáték”), ezekhez
azonban nem kapcsolódik a címre különösebben jellemző zenei anyag.
A karácsonyi pastorale-zenékhez nem csak bizonyos zenei,
kompozíciós-technikai eszközök, hanem bizonyos hangszerek is társultak.
Két különleges instrumentumról van szó, melyeket épp az irodalmi és
zenei pastorale divatja emelt a népi gyakorlatból elsősorban a francia
arisztokrácia köreiben divatos műzenébe. Az egyik ilyen hangszer a tekerőlant,
francia nevén vielle, amelyen pásztornak és
pásztorlánynak öltözve játszottak például a Versailles-i ünnepségeken,
s amely 1731 és 33 között szólóhangszerként szerepelt a híres párizsi
Concerts Spirituels zenekari hangversenyein. A másik, jellegzetesen
„pasztorális” hangszer a musette, egy
luxus-kivitelben készített, kisméretű duda-fajta, ami Franciaországban
nagy népszerűségnek örvendett a XVII. században és a XVIII. század
elején. Ugyancsak gyakran játszottak rajta pásztor-jelmezben, speciális
tabulaturás lejegyzést is kreáltak hozzá, sőt, musette-iskola
(tankönyv) is fennmaradt a korból. (A musette szót egyébként egy
dudabasszusra épülő, a pastorale-lal rokon tételkarakter megjelölésére
is használták François Couperintől Händelig és Bachig; s ugyanígy
nevezték a XVIII. század eleji francia balettek hasonló karakterű
táncait is.)
Michel Corrette (Rouen, 1709 - Párizs, 1795),
orgonista, zeneszerző, és legalább 17 interpretációval foglalkozó
tankönyv szerzője, számos olyan művet írt, melyet - a korban elterjedt
szokás szerint - a legkülönfélébb diszkant-hangszereken elő lehet adni,
ám a hangszermegjelölésben gyakran áll az első helyen a vielle és/vagy
a musette, ami arra enged következtetni, hogy e darabokat a szerző
elsősorban ezekre a hangszerekre képzelte el. Így lemezünkön is vielle
illetve musetteszólal meg (orgona és más
continuo-hangszerek kíséretével) Corrette szvitjében (#16) valamint a
nálunk is közismert francia gyermekdalra írott variációsorozatban (#9).
Ugyancsak a pasztorális zenék körébe sorolható az az egyszerű,
kétrészes táncformában megkomponált olasz lant-darab, eredeti címén
„sonata” (#14), amely egy kéziratos gyűjteményben szerepel (Biblioteca
"G. B. Martini," Bologna). Ennek a „sonatának” természetesen semmi köze
sincs a későbbi, bécsi klasszikus szonátához, vagy szonáta-formához.
Az eddigiekben ismertetett, világi kamaraművek után egészen más
világba, a német protestáns egyházi zene területére vezet a lemezünkön
orgonán megszólaló (eredetileg lehet, hogy más billentyűs hangszerre
szánt, pedálszólamot nem tartalmazó) korálvariáció-sorozat (B/3).
Szerzője, Georg Böhm (Hohenkirchen, 1661 -
Lüneburg, 1733), 1698-tól a lüneburgi Johanniskirche orgonistája épp a
korálvariáció műfajának fejlődésében játszott különösen fontos
szerepet, és stílusa jelentős hatást tett a fiatal Bachra is - bár Bach
nem volt bizonyíthatóan Böhm tanítványa. Fiának, Carl Philipp
Emanuelnek visszaemlékezése szerint Bach „szerette és tanulmányozta”
Böhm műveit, melyekből különösen a korálfeldolgozás terén merített
sokat. A „Gelobet seist du, Jesu Christ” kezdetű
Luther-korál (1524) a német evangélikus egyházban karácsony első
napjának fő éneke volt (#15). Böhm és más szerzők mellett maga Bach is
többféle formában (így többek között a BWV 91-es, hasonló című kantáta
nagyszabású nyitó-kórustételében) feldolgozta.
Lemezünk vokális darabjai a manapság egységesen kantátának nevezett,
itáliai eredetű műfaj nagyon eltérő típusú képviselői. A XVII. századi
olasz kantátának, melyet kezdetben sokféleképpen neveztek, kétféle
típusa alakult ki: egy nagyobb lélegzetű, recitativo- és ária-részeket
váltogató, illetve egy egészen rövid, egyetlen áriából álló forma. Ez
utóbbi típussal áll rokonságban Esterházy Pál Harmonia
caelestisének, a magyar barokk zenetörténet kiemelkedő
emlékének legtöbb darabja. A zeneszerzéssel és költészettel is
foglalkozó herceg (1681-től Magyarország nádora) 1711-ben kinyomtatott
gyűjteménye 55 ilyen, latin nyelvű „kantátát” tartalmaz, az egyházi év
ünnepei szerint csoportosítva. A karácsonyi kantáták első darabja az
ismert középkori cantio, a Puer natus in Betlehem
(#1) szövegére készült, pontosabban a cantio első strófájának: „Puer
natus in Betlehem / Unde gaudet Jerusalem / Laudetur sancta Trinitas /
Deo dicamus gratias” kibővített változatára. (A Puer natus szöveg
számos, különbözőképpen átalakított verziója bukkan fel a XVII.
században, Magyarországon lejegyzett népénekekben is.) A mű zenei
formáját három különböző karakterű anyag: a darab méreteihez képest
meglehetősen hosszú, ugráló dallamvonalú, táncos lejtésű hangszeres
„sonata”; a tradicionális szöveget valamint a hozzátoldott refrén első
sorát („Quam mirabilia ista”) éneklő szoprán-szólista hajlékony
melodikájú szólama; s a refrén hátralévő részét („Canite Caelites”)
megszólaltató kórus élénk pontozott ritmusú, „önrendező” zenéje,
illetve e háromféle zenei anyag váltakozása alakítja ki.
Ugyancsak hangszeres „sonatával” bevezetett, strófikus szerkezetű,
egészen egyszerű formájú darab a Cur fles Jesu
(#17), melyet szövege és zenéje is az altatódal-típusú olasz
pastorale-lal rokonít. A szopránszóló első négy üteme a „Haec que
facis” kezdetű magyar népének (Náray György: Lyra Caelestis,
1695) kezdetét idézi, variált formában. Feltehetően ugyancsak az
említett (szintén altatódal-típusú) népénekből származik a „dormi”
(„aludjál”) szóra énekelt, hosszan kitartott hang, s fölötte a
hegedűkön megszólaló, ismételgetett kvart-ugrás ötlete is. (Mindkét
megoldás - az énekszólam hosszú hangjai, illetve a kíséret „ringató”
karaktere - nemzetközileg elterjedt manír lehetett a korban; egészen
közismert példája Monteverdi: Poppea megkoronázása
című operájában Arnalta híres altatódala).
A német protestáns kantáta elsősorban egyházi rendeltetésű műfaj, s a
szólisták mellett jelentős szerephez jut benne a kórus, illetve a
protestáns korál is. Egyik legjelentősebb XVII. századi képviselőjének Dietrich
Buxtehudénak (?, 1637 körül - Lübeck, 1707) kantátái a
szövegválasztás, az előadó-apparátus, s a bennük felhasznált
kompozíciós technikák szempontjából is igen sokfélék; vers és próza,
bibliai részlet és korál-szöveg, szóló és kórus, concerto-tétel és
korálfeldolgozás egyaránt megtalálható bennük, gyakran egy darabon
belül is váltakozva. A Das neugeborne Kindelein
című, a karácsony utáni vasárnapra készült kompozíció (#13) az azonos
kezdetű korál (Cyriakus Schneegaß, 1588) teljes szövegét felhasználja,
változtatás nélkül - a korál dallama azonban nem jelenik meg benne. A
négyszólamú vegyeskarra valamint három hegedűre és basszusra komponált
kantáta igazi mestermű: gazdag fantáziával megalkotott, gondosan
szerkesztett, s mégis nagyon spontánnak ható zene, amelyet mintegy
organikusan fejlődő, öntörvényű folyamatként érzékel a hallgató. Bár a
zene legfőbb tagolóvonalai egybeesnek a szövegstrófák-adta tagolással,
a mű zenéje nem strófikus, hanem szabadon végigkomponált, vagyis minden
egyes szövegstrófa más-más zenei megfogalmazást nyer. Buxtehude a mű
megírásakor a szövegből indult ki: a zene - a barokk esztétika egyik
alapgondolatának megfelelően - mintegy a szöveg tartalmának
felerősítését, hangsúlyozását szolgálja. Az 1. szövegstrófát
változatlan formában visszatérő, táncos ritmusú akkordikus zenekari
ritornell keretezi, s ugyanezt a zenei anyagot veszi át az 1-3. sorban
a csak continuo-kísérettel éneklő kórus is - a forma szigorúságát
csupán az utolsó sorban, az „auserwählten Christenschar”
(„Krisztus kiválasztott serege”) szövegre megjelenő imitációs, melizmás
szólamszövés töri meg. A 2. strófa minden egyes sorához más-más zenei
anyag kapcsolódik, mintegy a szöveg egy-egy kulcsszavát vagy
szókapcsolatát ábrázolva: „örülnek az angyalok” - ujjongó
hangismétlések a kórus és a hangszeregyüttes concertálva váltakozó
játékában; „szívesen” - szelíd, kötött hangpárok a kórusban;
„énekelnek” - hosszú melizma, concertálás; „Isten” - hosszú
hangértékekkel kiemelt, akkordikus szakasz. A 3. és 4. strófa
retorikailag hasonló felépítése hasonló zenei megformálást sugallt,
középpontban a 3. sorral, melynek kezdetét mindkét alkalommal igen
mozgalmas, áttört zenei szövet jellemzi. Az énekszólamok egymásnak
dobált 2-3 hangos ugráló motívumai a 3. strófában a „trotz”
szó mássalhangzó-súrlódásait használják ki az ördög és a pokol
említéséhez társuló negatív érzelmek felkeltésére, míg a 4. strófa
felfelé tartó kvartugrásai ugyanezen a helyen egészen „kézzelfoghatóan”
fejezik ki a „Frisch auf” szavak tartalmát.
Péteri Judit
notes in
english
Carlo Maratti: A királyok imádása